„Libertinus” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
interwikik és kiegészítések |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
21. sor: | 21. sor: | ||
|language=magyar |
|language=magyar |
||
}} |
}} |
||
*{{cite book|author=Buday Árpád|authorlink=[[Buday Árpád]|title= |
* {{cite book |author= Buday Árpád|authorlink= [[Buday Árpád]|title=Római felirattan |publisher=Kolozsvár |year=1914}} |
||
== Külső hivatkozások == |
== Külső hivatkozások == |
A lap 2011. szeptember 13., 11:44-kori változata
Libertinus, vagy libertus azaz szabados, felszabadított rabszolga az ókori Rómában. Állampolgári viszonyát tekintve libertinus (vagy libertina), urához való viszonyát tekintve pedig libertus (vagy liberta) volt. Eredeti jelentésben libertusnak a fölszabadított, libertinusnak pedig annak a szabad állapotában született fiát hívták.
Története
A római polgárjog része volt, hogy egy polgár élhetett a rabszolgája felszabadításának jogával. Hagyományosan e manumissionak három formája volt: történhetett manumissio vindictaval (egy magistratus előtt), lehetett manumissio censu és manumissio tensimonio (lásd lex Fufia Caninia). A rabszolga urának szándékától függően nem formális manumissio is létezett, az így szabaddá lettek igen nagy számban élhettek az ókori Rómában i. e. 63 – i. e. 52 táján, és ezért is próbáltak meg rájuk támaszkodni olyanok, mint Catilina és Clodius.
A rabszolga-állapot tehát nem volt örökös, s ezért mintegy átmenetinek tekintették. A felszabadított továbbra is szorosan kapcsolódott egykori gazdájához, akár mint cliens vagy bérlő és eleget kellett tennie a rá háruló obsequia-nak. A libertinusok teljes polgárjogot élveztek, egyedül a lovagi és a senatori rendnek nem lehettek tagjai, a fiukra azonban már nem terjedt ki ez a korlátozás. A felszabadítottakat valamennyi Tribusba beosztották; a sok libertinus így sajátos jogi kategóriát képezett, s ezért használta esetükben Cicero az „ordo" kifejezést.
A familia urbana keretei közt gyakrabban került sor rabszolga-felszabadításra, mint a familia rustica-ban. Ezt az is magyarázhatja, hogy az utóbbiban dolgozó rabszolgák nehezebben tudták félretenni a megváltásukhoz szükséges pénzösszeget, de többnyire műveltségük és egyéb lehetőségük is hiányzott ehhez, nem tudtak kitűnni, kivéve a vilicusokat, akik közül az ismert Furius Cresimus is jöhetett. Viszonylag könnyebben szerezhettek szabadságot a pastoresek. A feliratos anyag tanúsága szerint viszont a legtöbb libertinus a familia urbana iparosai, kereskedői, házi cselédei közül került ki. A köztársaság végén igen elterjedt felszabadítást Augustus törvényekkel igyekezett visszaszorítani (lex Fufia Caninia, lex Aelia Sentia).
A császárkorban a libertinus elvileg a felszabadítója polgárjogi helyzetét kapta meg, azonban a szigorú Augustus-féle törvények miatt igen sokan csak a korlátozott polgárjoggal járó Latini Iuniani kategóriába kerültek. A zömében a korai császárkorból származó feliratok -amelyek persze inkább a familia urbanát dokumentálják- azt mutatják, hogy a rabszolgák a törvényben előírt 30. életév betöltése után (a nők hamarabb, vö. ancilla) rendre felszabadultak. A libertinusok gazdasági tevékenysége többnyire a későbbiekben is egykori urához kapcsolódott, ám a császárkor első 200 évében az önálló egzisztencia megteremtésének és a libertinus családja felemelkedésének is kedvezőek voltak a feltételei. Semmiképp sem tekinthető azonban tipikusnak Pertinax császár esete, aki libertinus fia volt, vagy Diocletianusé, aki maga is az volt.
A libertinusok neve többnyire árulkodott viselőjük rabszolgaeredetéről, részben mert a libertinus a régi, egytagú, tipikus rabszolganevét cognomen formájában tovább viselte, részben pedig mert hivatalos nevében a filiatio helyett a patronusa neve és a l(ibertus) kitétel szerepel. A liberinus ius honorummal továbbra sem rendelkezett, de római polgárokkal -a senatori rendűek kivételével- már érvényes házasságot köthetett. Patronusával szemben változatlanul kötelezettségekkel rendelkezett, ezt a késő ókor törvénykezése is megerősítette: Nagy Konstantin rendelete értelmében a hálátlan libertinustól -nem önkényesen, hanem bírósági határozattal, mind a patronus, mind az örökösei kezdeményezésére- meg lehetett vonni a szabadságot. A libertinus sem a patronussal, sem annak örököseivel nem pereskedhetett. Nagy Konstantin a rabszolga-felszabadítást hitelesítő intézmények körébe a püspököket is bevonta.
Források
- Pecz Vilmos: Libertinus (magyar nyelven). Ókori lexikon. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
- {{cite book |author= Buday Árpád|authorlink= [[Buday Árpád]|title=Római felirattan |publisher=Kolozsvár |year=1914}}
Külső hivatkozások
Ókori lexikon I–II. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1902–1904.